HTML

LaLitera Nagy Lajos írásai

Az írásaim, azaz inkább leírásaim, teljesen egyszerű hétköznapi gondolatok. Nincs bennük mit elemezni, egy mondanivaló, ahogy én látom, gondolom, érzem. Egy pillanatfelvétel az életünkből, szinek nélkül, feketén fehéren. Szivesen tartanék eléd tükröt és megkérdezném, ismered e, akit benne látsz. Biztos vagy benne? Az írásaim által barátsággal feléd nyújtom kezem, kérlek fogadd el!

Friss topikok

  • Tóth Ágnes Erzsébet: Bevallom, ez az első amit olvastam. Nagyon tetszik. Ági (2013.10.11. 17:00) IMA

IMA

2013.10.06. 20:31 LaLitera

imagescaqlfch0_1381082620.jpg_250x202

 

 

 

 

 

 

 

IMA

 

 

 

A kis házikóból nem nézett ki más, mint a nyomor

.

A hőség bement volna egy kicsit hűsölni,

de hátra hőkölt e nagy szegénység láttán.

A fekvőhelyen két bolha tanakodott;

azt tervezték, hogy kivándorolnak,

mert itt már nincs kiből a vért szívni,

a puliszkát meg ki nem állhatták.

 

A kémény bedőlt – dolga úgy sem akadt –

a vastag vályogfalak még álltak,

de térdük rogyadozott s a bokáik nagyon fájtak.

Üknagyapám vonszolta magát haza este,

maradék lelke árnyékként követte ; régóta fontolgatta,

hogy kiköltözik már belőle,

de mindig  megbánta, a döntést másnapra halasztva.

A holnap nehezen cserél a mával helyet,

ha az ember 15-16 órán keresztül gebed.

Az ilyen helyeket elhagyta az Isten és ahol Isten nincsen,

Ott a boldogság tolószékbe kényszerül

És magát keresi meggyötörten, reménytelenül.

Ma vacsora helyett megint csak a könyörgés maradt –

hátha a holnap megveszi tőlünk a nyomort, a panaszt!

Ingyen adnánk, a ránk tapadt szomorú félelmet lemosnánk,

vihetné azt is, nem bánnánk!

Ráncos, bütykös kezét az ölébe ejtve,

a távolba nézett az eget kémlelte.

 - Szánj meg minket Urunk!

   A verejtékünk meg a könnyünk kevés,

   velünk együtt szenved kint a jószág meg a vetés,

   az ima és a szorgalom,

   úgy látszik nem oltalom.

Kiszáradt lelkünket, szorongó, éhező szívünket neked ajánljuk,

de ha a puja nagy tágra nyílt szemekkel néz, azt nagyon sajnáljuk.

A vigasztaló szótól kis göthös gyomra még üres marad, mint a mi magtárunk.

 - Óh Istenünk! Te bennünk lakozol, te vajon mit eszel?

   Én belül üres vagyok, bensőm a félelem háza,

   tartok tőle, a puja engem megelőz

   és előbb jut a mennyországba.

 - Ó Uram! Imánk hozzád száll, ha annyit ehetnénk –

   amennyit imádkozunk, olyan kövérek lennénk,

   hogy a lócáról is leesnénk.

- De te a nagyurakat szereted, ők libát, kacsát ehetnek, hasuk akkora, mint egy akós hordó –

  igaz azzal nem is lehet kapálni.

  A kapa is lassan kihullik kezemből, annyi nedű sincs már bennem, hogy markomba

  köpjek.                                         .

  Néha elkelne egy kis árnyék, de az csak a szívemen van, azt meg nem tudom a fejemre teríteni,

  borús lelkem legalább téged hűt

-   Te vagy egyetlen reményünk! Na, nem itt a rögös pusztán, majd a mennyországban. Ott nagyon jó dó’gunk lesz,  mondják a papok – ők meg csak tudják, hiszen nagyon jóban vannak veled, óh mennyei atyánk – hogy perzsel a te napod, vagy ez már a pokol tüze?

 

-  Milyen jó lenne elrakni egy kicsit belőle télire, mint a befőttet üvegbe zárni, és ha a fogam már vacogni sem tud, egyet megnyitni és a nyári meleg felolvasztaná megdermedt, reszkető lelkünket, fejünkbe újból beköltözne a gondolat, az álom, szemünkben megint látható lenne a remény, a falról lekapart zúzmarából jó levest főznénk.

 

- Istenem! Milyen egyszerű volna boldognak lenni!

 

-  Atyám! Csak nem akarod, hogy felbukjak? Hiszen akkor ki kell költöznöd belőlem, aztán hova mennél? Ilyen jó szó’gád nincs széles e határban, nem éheztél, a lelkemet etted, nekem már nem is maradt! Nem lesz, ami elszálljon belőlem, oszt, hogy talállak meg téged?

 

-  Ó Teremtőm! Nem tudnál egy kicsit jobban szeretni?

 

-  Ha, már nekünk nem is, a pujáknak adhatnál valamit enni!

 

-  Hozzám jó vagy, azt érzem, holnap a papi földeket kell ekéznem,

 

-  állítólag még puliszkát is kapunk,

 

-  ebből még a pujáknak is hagyunk.

 

-  A pap megígérte, hogy holnap helyettünk imádkozik,

 

-  nem mondanád neki, hogy egyszer értünk is tehetné,

 

-  na hát má’ az ember csak vágyakozik.

 

A röghöz kötött világ nagy sóhajjal leszállt, üknagyapám töpörödött lelkében tüzet gyújtottak a csillagok. Ősz fejét lógatta, minden gondolat otthagyta. Aki így néz ki, attól messzire menekül a remény, nem akar ő is szegény lenni, attól jobban fél mindenki, mint a pestistől.

 - Ó Mária! Csak lenne mit enni’

A szegénységet látni – szaga van, a homlokodra van égetve - mint marhába a bélyeg.

Üknagyapám így kuporgott, kesergett magában, ha tudta volna merre van, kiment volna a nagyvilágba, amivel ismeretlenül rég leszámolt.

 - No’ e’ mi? Talán még is van remény? Használt a sok ima? Ez esőcsepp, vagy a könnyem volna.

    A' lenne nagy csoda!

 

Eleredt az eső, mert a sok szenvedést már nem nézte tovább az ég, elsírta magát és lehullottak a csillagok. Fel sem nézett, kezét összekulcsolta, a lelkében egy szikra lángra lobbantotta az elájult értelmet.

 

Halkan imádkozni kezdett:  - Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…

 

      

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1 komment

Címkék: irodalom életérzés szegénység

A bejegyzés trackback címe:

https://lalitera.blog.hu/api/trackback/id/tr155554387

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tóth Ágnes Erzsébet 2013.10.11. 17:00:33

Bevallom, ez az első amit olvastam.
Nagyon tetszik.
Ági
süti beállítások módosítása