IMA

A kis házikóból nem nézett ki más, mint a nyomor

.

A hőség bement volna egy kicsit hűsölni,

de hátra hőkölt e nagy szegénység láttán.

A fekvőhelyen két bolha tanakodott;

azt tervezték, hogy kivándorolnak,

mert itt már nincs kiből a vért szívni,

a puliszkát meg ki nem állhatták.

A kémény bedőlt – dolga úgy sem akadt –

a vastag vályogfalak még álltak,

de térdük rogyadozott s a bokáik nagyon fájtak.

Üknagyapám vonszolta magát haza este,

maradék lelke árnyékként követte ; régóta fontolgatta,

hogy kiköltözik már belőle,

de mindig  megbánta, a döntést másnapra halasztva.

A holnap nehezen cserél a mával helyet,

ha az ember 15-16 órán keresztül gebed.

Az ilyen helyeket elhagyta az Isten és ahol Isten nincsen,

Ott a boldogság tolószékbe kényszerül

És magát keresi meggyötörten, reménytelenül.

Ma vacsora helyett megint csak a könyörgés maradt –

hátha a holnap megveszi tőlünk a nyomort, a panaszt!

Ingyen adnánk, a ránk tapadt szomorú félelmet lemosnánk,

vihetné azt is, nem bánnánk!

Ráncos, bütykös kezét az ölébe ejtve,

a távolba nézett az eget kémlelte.

 - Szánj meg minket Urunk!

   A verejtékünk meg a könnyünk kevés,

   velünk együtt szenved kint a jószág meg a vetés,

   az ima és a szorgalom,

   úgy látszik nem oltalom.

Kiszáradt lelkünket, szorongó, éhező szívünket neked ajánljuk,

de ha a puja nagy tágra nyílt szemekkel néz, azt nagyon sajnáljuk.

A vigasztaló szótól kis göthös gyomra még üres marad, mint a mi magtárunk.

 - Óh Istenünk! Te bennünk lakozol, te vajon mit eszel?

   Én belül üres vagyok, bensőm a félelem háza,

   tartok tőle, a puja engem megelőz

   és előbb jut a mennyországba.

 - Ó Uram! Imánk hozzád száll, ha annyit ehetnénk –

   amennyit imádkozunk, olyan kövérek lennénk,

   hogy a lócáról is leesnénk.

- De te a nagyurakat szereted, ők libát, kacsát ehetnek, hasuk akkora, mint egy akós hordó –

  igaz azzal nem is lehet kapálni.

  A kapa is lassan kihullik kezemből, annyi nedű sincs már bennem, hogy markomba

  köpjek.                                         .

  Néha elkelne egy kis árnyék, de az csak a szívemen van, azt meg nem tudom a fejemre teríteni,

  borús lelkem legalább téged hűt

-   Te vagy egyetlen reményünk! Na, nem itt a rögös pusztán, majd a mennyországban. Ott nagyon jó dó’gunk lesz,  mondják a papok – ők meg csak tudják, hiszen nagyon jóban vannak veled, óh mennyei atyánk – hogy perzsel a te napod, vagy ez már a pokol tüze?

-  Milyen jó lenne elrakni egy kicsit belőle télire, mint a befőttet üvegbe zárni, és ha a fogam már vacogni sem tud, egyet megnyitni és a nyári meleg felolvasztaná megdermedt, reszkető lelkünket, fejünkbe újból beköltözne a gondolat, az álom, szemünkben megint látható lenne a remény, a falról lekapart zúzmarából jó levest főznénk.

- Istenem! Milyen egyszerű volna boldognak lenni!

-  Atyám! Csak nem akarod, hogy felbukjak? Hiszen akkor ki kell költöznöd belőlem, aztán hova mennél? Ilyen jó szó’gád nincs széles e határban, nem éheztél, a lelkemet etted, nekem már nem is maradt! Nem lesz, ami elszálljon belőlem, oszt, hogy talállak meg téged?

-  Ó Teremtőm! Nem tudnál egy kicsit jobban szeretni?

-  Ha, már nekünk nem is, a pujáknak adhatnál valamit enni!

-  Hozzám jó vagy, azt érzem, holnap a papi földeket kell ekéznem,

-  állítólag még puliszkát is kapunk,

-  ebből még a pujáknak is hagyunk.

-  A pap megígérte, hogy holnap helyettünk imádkozik,

-  nem mondanád neki, hogy egyszer értünk is tehetné,

-  na hát má’ az ember csak vágyakozik.

A röghöz kötött világ nagy sóhajjal leszállt, üknagyapám töpörödött lelkében tüzet gyújtottak a csillagok. Ősz fejét lógatta, minden gondolat otthagyta. Aki így néz ki, attól messzire menekül a remény, nem akar ő is szegény lenni, attól jobban fél mindenki, mint a pestistől.

 - Ó Mária! Csak lenne mit enni’

A szegénységet látni – szaga van, a homlokodra van égetve - mint marhába a bélyeg.

Üknagyapám így kuporgott, kesergett magában, ha tudta volna merre van, kiment volna a nagyvilágba, amivel ismeretlenül rég leszámolt.

 - No’ e’ mi? Talán még is van remény? Használt a sok ima? Ez esőcsepp, vagy a könnyem volna.

    A' lenne nagy csoda!

Eleredt az eső, mert a sok szenvedést már nem nézte tovább az ég, elsírta magát és lehullottak a csillagok. Fel sem nézett, kezét összekulcsolta, a lelkében egy szikra lángra lobbantotta az elájult értelmet.

Halkan imádkozni kezdett:  - Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…