A PACSIRTA
A hegyoldalról -mint legelésző birkanyáj- csendben araszolt a falu felé az este. Az utca végén kis ház szomorkodott, a kerítés fele megdőlt, az akácok alatt üres kutyaól ásítozott...bánatos volt, hogy így magára maradt...a korhadt talicska sután állt, kerekét rég elhagyta, de benne aludt egy rozsdás balta, az éle kitompult, nem kellek már senkinek gondolta...
A szobában az asztal mellett öreg ember ücsörgött szótlan, maradék lelkét bütykös, összekulcsolt keze közé fonta egy fohászt suttogva az Istennek ajánlotta. Nadrágja a lábához rogyott,egy utolsó imán gondolkodott. Az asztalon gyertya füstölgött magában. A falon egy megfakult kép lógott -egykori boldogabb idők emlékeként hirdette- Lakatos Jóska-Bársony Rozi. Ültében elnyomta az álom: evett. ivott mulatott Rozijára mosolygott. "Egyél mán' Jóska,hisz'a csontjaid zörögnek....több zsír van a napraforgó száron,mint tebenned.."
Rozi arcát magával vitte a köd, az öreg megébredt és az asztalra könyökölt Elzsibbadt a lába, a lócához sántikált és ruhástól ledőlt az ágyra. Képek rohantak vele, illatozó akácok bólogattak,a lombok között egy gerlének zenélt a szél, fent magasan a kéklő égen a meleget sugárzó napnak egy pacsirta mesélt. Nyílni kezdett a hajnal, s a még alvó bokrokon ezüstösen megcsillant az ökörnyál. Halkan dorombolni kezdett az élet az ébredőkbe belopóztak csalóka hiú remények. Az öreg feltápászkodott, fájó üres gyomra hangosan panaszkodott Vállára vette a kapát meg az összes gondját s elballagott:morogva,az életét átkozta...
Lelkét titokban a lombos fáknak adta, egykori nótázó kedvét a virágzó legelőre hagyta. Meg-megállt hunyorogva az eget kémlelte,a gyönyörűen éneklő pacsirtát hallgatta. Lassan leült, mert nagyon megszédült, homlokát simogatta, kiszáradt ajkakkal az Istent szólította:
Segíts nekem Uram kérlek! Meg kell kapálnom a tengerit, de úgy érzem az erőm elhagyott, aztán megszólnak a szomszédok. Hanyatt dőlt a fűben, a gyengeség legyőzte, már nem hallotta, hogy milyen szépen búcsúzott tőle a pacsirta
