Egy nyelvet beszélünk
mikor írásaimat olvasom, s rögtön a kritikusommá válok.
Miért írtam így, miért nem úgy, nem tudom, nem is gyanítom.
Olyan ez is -mint minden az életben- hogy csak hajózunk
és nyugodt, sima víztükörre vágyunk, de ez minden. Várunk!
Még a jó gondolatot is nehéz leírni, mert -elég egy kis hiba-,
a mondanivaló félreérthető, az egészet elrontottuk.
Ez egy út, amin bukdácsolva végig megyek, ha sikerűl, mint
hívő a kereszt elött, elégedetten én is keresztet vetek.
Isten keze pengeti bennünk a hárfa húrjait, ám a hang hamis lesz -megromlik,
Olyan, mint mikor az ember megírja az elképzelt halált, hisz
nincsen hiteles, mesélő tanu.
A halált meg kell élni, utána már lehet beszélni.
Aki egy álmodozó, mesevilágban él, azt megbántja az élet,
mert a végén hiányzik az -ásó, kapa, nagyharang- a happy and.
Szeged környéki piacon járt -hajdanán- a televizió riportere.
Odament egy idős bácsihoz és megkérdezte, miért akarja
eladni a lovát?
Kű a píz! - volt a válasz.
Jó lenne, ha értené mindenki, hiszen magyarúl mondta!
Kisszék, -mondják Erdélyben-, s jó lenne,ha te is is tudnád,
hogy a góbé tulajdonképpen a sámlira gondol.
Így egyszer -talán- tényleg megérthetnénk egymást!
Lelkemben megűl , mint-szobrok fején a galamb piszok-a
világ zaja, pora.
Nem jól van ez így ember: figyelj, tanúlj ne legyél buta!
Ne nézz a múltba: emeld fel a hangod és a kezed, hogy
milyen lesz a jövőd, azt neked kéne eldöntened!
Káinok és Ábelek vagyunk, a két partról kiabálunk, de
igazából nem is tudjuk, hogy miért harcolunk.
Hogy a másikat megértsük, ahhoz meg kellene
hallani és hallgatni, mit akar egyáltalán mondani!