-
Szellemi táplálék
Nem vagyok senki,akartam-e valamikor is,más lenni?
Amit írok sem fontos-csak az életről szól-,nem kell komolyan venni.
Leéljük és kész,ha nem sikerűlt,már úgy sincs mit tenni.
Írók,költők százai,a gondolataikat tollba mondták,s ami
utánuk maradt,egy elgondoltató emlék.
Ha valaki szól,csak kevesek hallják,de ha ír az utókor is,
akire az irástudók érzéseiket-vagyis magukat-hagyták.
A zene,könyv szellemi táplálék,vele és benne a lélek-az én-
társra lel,nem bolyong magában.
Az írás belülről fakadó kényszer és egyben remény,hogy:
megértenek mások,meghallják mit akarok mondani,jó lesz
a fogadtatás.
Tudjuk az élet véges,s ha elfogy a levegő, ott állunk sorban
meztelen,sokak csak akkor veszik észre,hogy mi egyformák
vagyunk: emberek!
Mit ír,írhat az,akinek lassan elfogy a tintája?
Azt,amit Babits Mihály írt,az "Ősz és tavasz között" című
versének,gyönyörű soraiban:
" Rémült szemem csókkal eltakarni....
Óh,jaj meg kell halni,meg kell halni!.."
Mit lehet még hozzá tenni?
Nem kell egy verset,vagy a költőjét szeretni.
De lehet,egy ilyen gondolatot feledni?
