KÉSŐ BÁNAT
Szép vagyok, mikor égek; meleget, világosságot adok.
Viasz a testem – állítólag így mondják – gyertya lettem.
Gyertyának születtem, sokáig egy fiókban hevertem.
Nagyra nőttem – illatozom –csavaros a felső testem.
Amikor a réztartóba tesznek, mint aki kardot nyelt úgy állok.
Arról álmodozom, hogy párom lesz és a falra tesznek dísznek.
Ha fent leszek, majd világítok; írni, olvasni ugyan nem tudok,
de az nem baj, ha már híres leszek, nem kell, hogy okos legyek!
Azokkal a kis fehér rokonokkal, többé szóba sem állok,
én magasabb körökhöz tartozom, a vendégeknek illatozom.
Végre égek! Micsoda forróság! A tűz az életem, a forró szerelmem!
Kicsit most köhögök, úgy látszik huzatot kaptam, ide-oda hajladoztam,
A széllel táncoltam, mégis majdnem elaludtam.
Már régóta égek, a láng csípi a szemem, a könnyeim folynak,
Az ingem, a kabátom már mind a lábamhoz rogytak.
Hé emberek! Oltsátok már el a tüzet!
Ez így nem lesz jó már gatyában állok,
elfogyok, aztán majd nem világítok!
Micsoda hálátlanok – már nem kellek - hagyják, hogy leégjek!
Míg fiatal voltam, csodáltak – az úrnőm hányszor mondta
nagyokat sóhajtva – micsoda egy szép, hosszú, vastag gyertya!
Mire gondolt vajon ki tudja?
Leégtem! Nincs egy vasam sem, a lángom, a tüzem kialudt.
Már nem égek, nincs miért, viszont most elkezdtem füstölni
Fújd már el azt a gyertyát! Ne büdösítsen! Én? A francba!
Ha ezt előbb tudom, inkább beugrottam volna a benzines hordóba!
