NÉMA TROMBITÁK
Átirat Babits Mihály „Csonka Magyarország” című verséből
A hangom tiszta és éles, mint a csengő hangja,
a holtat már nem, de az élőt még felriasztja.
A te hangod, a képed zavaros, mint a mocsár habja,
aki csak a mának él, az a múltat nem ismeri, nem siratja.
Csukott szájból nem hall ki a panasz, az enyém nyitva és kiált;
Ébredj magyar! Hol az igazság? Lelkiismeret falai omoljatok!
Óh, tiszta, éles trombita zengj, ne hallgass el soha!
Egy napig, egy óráig, egy pillanatig se! A beteg él, gyógyulna,
az igazság földbe taposva: kéz-láb nélkül sír a lélek, zúg harangja.
A madár csak fészkében hallgat, a folyó tombol, ha a tengerig nem szaladhat.
A szél simogat, ha békés, de jaj annak, akire megharagszik,
Ha bezárod, elveszed a levegőt tőle, amíg él soha meg nem nyugszik.
Igazság! Eldobták e szót, mint bolond a fegyverét.
Puszta kezetek meztelen s bilincsbe verve, gyenge izmotok maradt,
Küzdesz e, vagy feladod a reményt, meghajolsz a roppant súly alatt?
Akarsz e lázadni, az igazságért harcolni, vagy marad az önmarcangolás?
Sötétek az utak, de a remény örök, tettek hoznak e változást?
Sokak hangja félénk, de még többen mondanák:
Ne bántsd Urunk Erdélyt, ne bántsd a magyart!
Kitárom tiszta szavamat a napra; nézz a múltba, gondolj a holnapra!
Eldobtátok a trombitát, de a hangszer zeng tovább sírva, dalolva.
Zeng, de nem a mi kezünkben; az égen, a folyókban, a hegyekben.
Ha megérintene téged a lelkem, hallhatnád Erdély hangját,
A síró, keserű harangzúgást bennem.
Éreznéd, ahogy a szép magyar testet az ég, a csillagokkal betakarja,
Úgy, hogy nem marad ki, sem a lába, sem a karja.
