REKVIEM
Édesanyám „Mária” emlékére
Megadatott a legszebb nekem, öregkoromig gyermek lehettem.
Gyermek, aki anyjához szaladt s ő meghallgatta a panaszt.
Meglátod kisüt majd a nap és lesz új tavasz, az élet nehéz, de szép:
hol sírunk, hol nevetünk, ezt rendelte a teremtő nekünk.
Már közeledben ólálkodott a halál, még próbáltál mosolyogni,
bátran, de szomorúan mondtad; egyszer mindenkinek meg kell halni!
Elbúcsúztál a szomszédoktól, a pap megáldott, imádkoztatok
és máris fogták a kezed az angyalok.
Amikor örökre lehunytad szemed – útnak indultál megkeresni a már eltávozottakat,
Megtört a varázs, széttört az üveggömb: újból indult az addig álló idő,
amely összefogta az emlékeket, az életünket veled.
Köszönünk mindent, köszönjük az létünket neked!
Új tavaszok jönnek és új nyarak - de amíg élünk –
mosolygó arcod, mint emlék velünk marad.
Sokszor beszéltünk telefonon.
Amikor hívtalak – egy orosz film nyomán – játékosan így jelentkeztem: halló itt Iván cár!
Máris hallottam halk, suttogó hangodat: - hát szervusz Iván cár!
Rögtön tudtam, éreztem, hogy ma megint gyenge vagy… egyre gyengébb
Elmesélted, hogy a Bálint milyen okos és ki halt meg. Mindenkit ismertél.
Egyszer - hogy rájőjjek kiről van szó – azt mondtad, tudod akinek olyan kék fülbevalója van!
Ezen mindig jót nevettünk. Most már ez is nehéz, mert nem lehet sírva nevetni!
Január utolsó napjaiban éreztük, mennünk kell. Megleptünk! Nagyon boldog voltál, mi is.
Gyorsan elszaladt a három nap. Nem sírtál, amikor búcsúztunk, pedig tudtad, nem látjuk többé egymást.
Aki úgy hitt, mint te annak nagy a lelkiereje.
Pár nappal később, február 9-én a nyolcvanhetedik születésnapodon itt hagytál minket.
-
Így csak azok halnak meg, akik boldogok, akik az életükben angyalok.
Te voltál a mi angyalunk: üdvözlégy MÁRIA!
