Valahol még él bennem egy kisgyerek,
aki azt álmodta; ha egyszer felnő, majd boldog lesz!
Azt hitte; jók az emberek, az élet egy nagy, színes játszótér,
ahol mindenki boldog, ahol mindenki nevet.
A gyermeki álom nem vált valóra, az élet egy küzdelmes
harc, s ha azt hiszed, a másik legyőzése téged majd
boldoggá tesz, tévedsz!
Nincs kegyelem, megértés, rohanunk előre, mint a vadak.
A hiradásokban sok-sok halott a napi adag.
Ám, ez bennünket hidegen hagy - van nekünk is elég
bajunk- semmilyen katasztrófahír nem érinti meg a lelkünk.
Megfagyott kőből van már a szívünk!
A kisgyermek a távolba néz- ahol az ég a földet csókolja- érzi, minden hiába, a messzeségnek nincsen határa.
A gyermek aki, játszott, nevetett volna egy életen át,
ma csak egy megöregedett szótlan komédiás.
Az élet nem nevet, az élet az más.
Mint kisgyerek örömmel mentem iskolába,
Nem értettem, miért veri akkor nádpálcával a tenyerem?
A kezem elzsibbadt,nagyon fájt, ám mégsem sírtam,
de az ártatlan lelkem siratófalára, egy jelet beírtam!
Kezdtem megérteni, a felnőttek világában nincsen játék és
nevetés, csak nádpálcás figyelmeztetés!
A gyerekben elrejtőzött a bohóc, nem nyújtotta ki többet még kérőn sem a kezét,
A világon a nádpálca az úr- mindig "ember"kéz fogja-, s ha
tud, lesújt boldogra, boldogtalanra!
Sokszor, ha fáj az élet, behúnyom a szemem és messzire menekülök.
A kisgyermekkel a lelkemben, a múltba repülök.
Ott, hol sírva, hol nevetve, boldogan játszhatok és
édesanyám becézgető, szerető szavát hallgatom.
