Az ég végtelen kék rétjén bárányfelhőnyájak legeltek,s a fák
alatt -mintha egy szűrőn keresztül jönne- fátyolosan sütött a nap.
Gondolkodom.
"Cogito ergo sum" mondta egykor a nagy francia filozófus
Descartes: gondolkodom tehát vagyok.Én egy picikét még
hozzátennék,gondolkodom, tehát még vagyok.Ez nekem
nagyon fontos mert azt jelenti,hogy:még élek,még lélegzem,
még érzek.Életem virágzó mezejének nagy részét már
learatta az idő,de ez a rész még kint alszik a kertben és néha
beköszönt az ablakon.Az emlékek-egy láthatatlan csokorba
fonva-még összekötnek minket testvéreket,akik naponta
gondolatban visszajárunk a múltba,anyánk egykori szoknyájának a szélébe kapaszkodva.
Mind a hárman -húgom,nővérem és én- ugyanazon ernyő alatt felnőve kaptunk esőt és napot.
Útjaink elváltak,de a gyerekkori családi asztal - mindig megterítve - minket visszavárt,mindig visszahívott.
Az élet új szineket szőtt bele a családfa csokrába:sógorokat,feleséget és az aranyos gyerekeket.
A gyerekek iskolások lettek és a családfa csúcsáról kezdtek
lehullani a szeretett,öreg,ráncos falevelek.A fa tövében egyre több lett a levél,
sok ág már csupaszon integetett,mint egy karmester,aki zenekar nélkül a levegőben festeget
hangtalan,láthatatlan,szomorú zenéket.
Az elhullott ágak helyére új zsenge hajtások nőttek,s minket elkezdett az ágak végén egyre riasztóbban
hintáztatni a szél.
Ma már mink vagyunk a nagyszülők-a család mézeskalács szíve-,akik vigyázzák a tűzhely mindig kihűlni akaró
parazsát.Mink vagyunk az egykoriakra emlékező és rájuk emlékeztető,képtöredékeket ragasztgató múltat
jelennel összekötő híd pillérei.
Hosszúak az éjszakák és csendesek.
A csendben jól hallani,ahogy a percek ketyegnek,ahogy az
idő-mintha csak egy sóhajtás lenne-viszi a heteket.
Újból karácsony kopogtat az ajtón,s mink már a húsvétra gondolunk,
nem tudván, a tavasz tartogat-e nekünk langyos,jó szagú illatokat?
A mában élünk,de lelkünk az emlékeink kamrája,ahol sok limlom még hozzánk szól,
hiszen egykor a szeretteinké volt:a kapa,a lábas,a tejes bögre,az imakönyv.
A szenteltvíz tartót anyám keze érintette,velünk élnek tovább a tárgyak,mint királyok és hősök szarkofágja.
Ha a parázs már nem ég és már nem ülik körül az asztalt boldogan a gyerekek,
akkor az égen áthalad egy hullócsillag, mert egy család eltünt,s nincsen már senki,aki még rájuk
emlékezne.
