HISZEK EGY…
- Hiszem. Hihetem? Istenem, hát mi másban hihetnék?
A feltámadásban? Hogy „lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér”?
Ütöttek. Megérdemeltem! Véreztem, de nem sírtam, mert bíztam!
Darabokra tört a lelkem, amikor rájöttem; elárultak, megloptak.
Akik földre tepertek, némaságra kényszerítettek.
Nem kérdezték meg, hogy kell-e az a kabát nekem?
Ettek, ittak, az örök gyűlölettel nem számoltak.
Nekem kéne az a kabát! Az enyém volt, szerettem!
Ápám, üknagyapám is hordta, a gombokat rá ő varrta.
Még kicsi voltam, édesanyám énekelt én is megtanultam;
„Ott, ahol…” dúdolta. Én nem felejtek, fájó szép az a nóta.
Nagyapám nagybajuszú székely volt.
Nyílt, tiszta tekintetű, halk igaz beszédét a Kárpátok felől síró szél is figyelte.
- „Igen elrestelltem a dolgot” – mondta. Ma úgy hangzana, bocsánat.
- Ha rá emlékezem, ökölbe szorul a gondolatom.
Még ma is álmodoznak, elvárnák, hogy ehhez jó pofát vágjak.
Tévedni emberi dolog. Én soha nem felejtem székely nagyapámat!
