KUTYA EGY SZERELEM
- Jaj Istenem! Ki szalad ott? Állj már meg csillagom!
De szép vagy, gyönyörű a bundád! Hogy ugatsz, hagy hallom?
Úgy látom a holdfényben, hogy szép az alakod, ha engedne ez a rohadt lánc,
még az izémet is megmutatnám…a…a…na, hát a bélyeggyűjteményemet.
- Nem tudom, hogy látlak e még, de ha csak rád gondolok,
remegnek a lábaim – ilyen a szerelem? – rögtön becsavarodok!
Mikor hallottam, hogy a lépteid kopogtak, esküszöm neked,
én nem lélegeztem, nem sóhajtottam, meg sem mozdultam,
Így nem is vettem észre – így szokott lenni – szépen elaludtam.
Álmomban ránk nevetett a holdsugár. Illatozott az akácvirág,
amikor kitakaródzott az éjszaka, a reggeli harangszó sírdogált
magában.
A csöndet csipegette egy kakas – kukurikú – kiáltotta,
De, hogy ez dicséret volt e, vagy panasz, ezt csak ő tudta.
Ébredeztek a fák, ölelgették az eget, ásítozva nyújtózkodtak,
Pislogva nézték, ahogy a fellegek a reggeli ködben szaladnak.
Unta magát az ég, nagyot ásított, a könnye eleredt,
Mint könnyű reggeli zápor, a szélső házakig szaladt.
Borzos, a kis kutya kinézett, majd visszabújt, csörgött a lánca,
éhes volt, korgott a gyomra, az esőt nem ugatta – nem az ő dolga.
Irigyelte a szelet – jó neked, szabad vagy, mondta vágyakozva.
- Ha én egyszer elmehetnék, az egész világot a hátamra venném.
A romos kéményből sovány füst hajladozott jobbra-balra.
Lehet, hogy a széllel táncolt? A választ vajon ki tudja?
Na úgy néz ki, felébredt a gazda, talán kapok enni, találgatta!
A nyakörvét a lánchoz drót fogta – de az idő vasfoga,
Istenem, ő is csak ember – meg a sok ide-oda forgás elkoptatta.
A dolog titokban maradt volna, de a kutya fölállt, megrázta magát
s a bolhák – amelyek még aludtak és nem kapaszkodtak –
most, ha tetszett, ha nem, repülni tanultak.
Kinézett, vajon esik e még és nagyon csodálta,
hogy a lánca – ahogy szokott – nem csörgött utána.
Tett egy pár lépést,
majd visszafordult, ez meg, hogy lehet? -
tette fel magának a kérdést.
A lánca, mint egy döglött kígyó feküdt a porban,
„S” betűket írt az ABC-ből, csak ezt tudta, a többit nem tanulta.
Borzos a léckerítésig szaladt, fejét egy résen kidugta.
Nagyot szippantott a szabadságból, hol lehetsz rózsám? Találgatta.
Ha tudnám, hol talállak, máris neki iramodnék, megkeresnélek,
Egy kicsit még várok, biztos megérted - először falnék, aztán szeretnélek!
A ház felé fordult, a farkát csóválta, az üres bádog edényét bámulta.
- Megvárom inkább, hátha erre jön, talán még be is köszön!
Elugatom neki, hogy szeretem,
de most korgó gyomromra összpontosul minden figyelmem.
Szabadnak/szerelmesnek/ lenni nagyon jó, de csak akkor az igazi,
Ha mellette az ember/kutya/ nem éhezik, van mit enni!
