NÉMA KIÁLTÁS
Amikor sötét hálóruhájába bújik nap
Csillagerdő ragyog fel, mint gyémánt sivatag
Nézem őket, de szememben már megbújt a félelem.
Látom e őket holnap is? Lesz e nekem holnap virradat?
Kérdések sorakoznak, a kérdőjelek az arcomba ráncokat rajzolnak.
Ki lát még engem? Nézzétek hát! Még itt vagyok!
Kiáltok némán, nem hallja meg senki már a hangom!
Mindegy! Kapaszkodom a semmibe, a tócsába gyűlt múltba.
Az álom is hamis, vigasztalna: én már nem hiszek, csak a mában.
Egy pár kacat, haszontalan lim-lom, ami utánam marad,
Körülöttem emberek sietnek; szólnék, de csak magamban beszélek.
Megvalósíthatatlan vágyak, süket fülek, áthatolhatatlan üvegfalak.
Esőcsepp vagyok a szélben, álmaim hídjára soha rá nem léptem,
Körbe fog a közöny, kicsit sajnálom is érte magam.
Mint egy rossz órában, megáll majd bennem az idő
Töprengve, tétován ketyeg s mint a homokba futó víz,
Meg-meg áll – nem tudja – a másik fűszálig eljut-e?
Lesz e feltámadás? Ez egy álom marad?
Egy álom, amelyet nekem már nem lesz idő megvárnom?
Én azt gondolom: az álom csak álom marad,
Amíg az ember, nem lesz boldog; nem lesz szabad!
