AZ ÉLET ÉNEKE
Ha egyszer behunyom a szememet és nem jön már több üzenet,
nem írok már semmit, becsukom a könyvemet.
Egyedül voltam, egyedül is megyek,
körülöttem lehajtott fejű: szomorú emberek.
Magányos volt a szívem, közöttetek bolyongva,
szeretet után kutatott, csak falakat és közönyt kapott.
Most körbevesznek szegfűk és rózsák,
illatuk nehéz, mint válás egy szerelmes órán.
Köddé váltak a szavak, érdektelenné amit leírtam,
ez a vég, nézzétek emberek, ide jutottam.
Olyan sok mindent akartam még mondani,
bár tudom nem fog senkit érdekelni.
Mondtam volna:örülj, hogy felkel a nap
és ezer színre bont szivárvány hidakat,
örülj,hogy az ég könnyét ihatod,
édesanyád sír ott, mert hallja panaszod.
Örűlj, szépségét nyújtja feléd ezer virág,
melyek csokorba szedve, neked nyújtanak
vigasztaló díszt, ha az időd lejárt.
Örülj,hogy szavadat valaki hallgatja,
Gondolatodat, valaki válaszra méltatja.
örülj, ha szeret valaki, s ezt a szeretetet tudod viszonozni.
Istenem, csak az elébb voltam gyerek, hová tűntek a percek,
hová tűntek az emberek?
Még érzem anyám csókját, simogató meleg szavát,
látom álmodozó szemét, Isten után vágyodó tekintetét.
Lelkem egy pillangó lett, mely messze repül veled,
amikor majd bársonyos virágait kinyitja a kikelet.
Szép ez a gyötrelmes élet, gyönyörű a szerelem,
boldognak lenni: hosszú-hosszú és keserves küzdelem.
Azt mondanám nektek:
vegyétek észre a perceket ma, mert, amikor már az időt kell számolni rádöbbentek Ti is, milyen nehéz a földet itt hagyni!
