KÖSZÖNÖN EMBEREK
Ha már árnyékom sem lesz, tudom mit teszek,
elköszönök tőletek és a világból kimegyek.
Amit magammal viszek: anyám szerető szava,
a fekete rigó dala, virágok mosolya a rózsának illata.
Magányos vándor leszek, csillagok közt haladok,
reszkető szívemben emlékek után kutatok.
Ő ott hasonlit a nagyapámra, hosszú volt a bajsza,
csendes a hangja, huncut a mosolya.
Ott meg emberek, akik régen, mint ismerőst köszöntöttek,
Köszönöm nektek emberek, hogy néha szerettetek.
Együtt láttuk meg a napot, bámultunk hullócsillagot.
A hárs alatt hallgattuk, hogy dalolnak a méhek,
a mézüknél is édesebb volt a lány,
aki szerelmesen a lelkembe nézett,
amikor megöleltem könny szökött a szemembe,
amikor megcsókoltam melegség költözött a szívembe.
Köszönöm nektek emberek, hogy amikor a lelkem fájt, segítettetek.
Köszönöm anyámnak, hogy imádkozott értem és fogta a kezem,
emlékét soha nem feledem.
Köszönön, hogy együtt táncolhattam, énekelhettem veletek,
hogy együtt kísérhettük a végső bucsúra azt aki a szemét örökre lehunyta.
Ha elkísértek utolsó utamra, mondjátok!
Jó ember volt, jó barát, kár érte!
Kár, hogy ezután már nem él, csak az emléke!
